2017. december 09., szombat 11:42

Márai

  • Betűméret Betűméret csökkentése Betűméret növelése
  • Nyomtatás
  • E-mail
  • Megosztás

Mintha kihűlt volna az öröm a földön.

Néha, pillanatokra, parázslik még valahol.

Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes...

Nézd meg az arcokat!

Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban!

Ez mind a magány feszültsége.

Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot...

És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány.

Nem hiszed?

Én tudom.

S nem fáradok el beszélni erről.

Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz.

Felejtsék el a magányt, oldják fel.

Talán nemcsak ábránd ez.

Megjelent: 440 alkalommal