A Bach Virágok
Ez a virágkivonat azoknak segít, akik úgy viselkednek, mintha minden rendben volna, de ha egyedül maradnak, kifosztják a hűtőt, a borospincét, stb
Annak, aki fél, hogy valami rossz történik vele, balsejtelmek gyötrik.
Aki hogy más szemében meglátja a szálkát, de a magáéban a gerendát sem.
A Kisezerjófű segít elengedni a fájdalmat, és utat nyit a szív gyógyulásának, hogy a szenvedő újra bátor szívvel tudjon a világgal szembenézni. Belső erejére hagyatkozva újra képes kiállni magáért, anélkül, hogy mások kihasználnák.
Visszanyeri azt az energiát, amivel egyensúlyba tudja hozni magát, és újra pozitív szívcsakra-energiát tud sugározni.
Amint saját sebei begyógyultak, képesek lesznek szolgálatba állni, és erőt közvetíteni azoknak, akiknek segítségre van szükségük.
Képessé tesznek másokat is arra, hogy magukon segítsenek.
A kékgyökér mindig különféle emberektől kér tanácsot, de nem követi azt, és nem biztos benne tökéletesen, hogy a megfelelő választ kapta.
A cseresznyeszilva arra a félelemre jó, amikor az ember attól fél, hogy elveszti a józan eszét, s enged a késztetésnek, hogy félelmetes és szörnyű tetteket kövessen el, amelyeket valójában rossznak tart és elutasít.
Mezei katáng annak, aki eltúlozza a családtagjai jóléte iránti aggódását
A jerikói lonc a múltba réved, és nem reméli, hogy valaha is olyan felhőtlen boldogságban lesz része, mint volt hajdanán.
A Bohócvirág a félelmet a kiegyensúlyozottság állapotával helyettesíti.
Nem érezzük többé szükségesnek az életmentő óvintézkedések megtételét, és képesek vagyunk kilépni hiábavaló félelmünk kötelékéből.
Ettől még nem szeretjük meg az egereket, pókokat, magaslatokat, stb, de a neurotikus rettegés helyett ésszerű elővigyázatossággal közelítünk félelmeinkhez.
A vörös vadgesztenye eszencia azoknak való, akik rettenetesen féltenek másokat.
A Napvirág eszencia lehozza a melegséget a napfonatcsakra tüzéből a szakrálcsakrába.
Olyan megnyugtató melegséget áraszt, mint egy gyönyörű narancsszínű naplemente ad egy meleg nyári estén.
Ahogy a csakra rezgése emelkedik, az élet nyugodtabbá válik, a sötét érzelmi viharok tovatűnnek, az ember befogadóbbá válik a kívülről jövő segítségre.
Szikárka akinek erre van szüksége, az egy mérleghez hasonlít, mely folyton mozog, az egyik végletből a másikba lendül.
Forrásvíz az elvek embereinek, akik kritikusak, szigorúak, és kemények önmagukkal szemben, s így az élet sok öröme elvész számukra.
A vasfű ember a túlzott rajongásáról, puritán szigoráról és hajthatatlanságáról ismerhető fel.
A fehér gesztenyére azért van szükség, hogy eloszlasson egy állandóan ismétlődő gondolatmenetet.
A diófa eszencia állhatatosságot és védelmet nyújt a külső befolyásokkal szemben.
A dió termős virágai meglepő hasonlóságot mutatnak az anyaméhhel. Talán ezért tartják a diófát a termékenység jelképének.
Amikor a dió kicsírázik, gyorsan a mélybe ereszt egy vastag gyökeret. Egyfajta ragaszkodásról, múlthoz való kötődésről beszélhetünk tehát, ugyanakkor az erőteljes gyökérnövesztés a fizikai világban való lehorgonyzást jelenti.
Jellegzetes erős illata van, ami elriasztja az állatokat, rovarokat. Elkülönülés és mások elriasztása a diófa virágának jellegzetessége.
Maga a diófa is elszigetel és védettséget nyújt. Sűrű lombkoronájának árnyékában más növény nem jut elegendő fényhez.
A diófát régen kifejezetten a terméséért ültették. Kártevők elleni védelmező szerepük miatt megbecsülésnek örvendenek.
A vadalma a tisztátalanság érzésére való szer, amely nemcsak lelki, hanem fizikai, orvosi szinten is hat.
A vadalmafa virágából készül a gyógyír, amely a cseresznyeszilva virágaihoz hasonlóan tündöklő fényességet áraszt.
A szer a fény tisztaságát, az aranyló porzókat körülölelő , rózsaszín szirmok lágyságát és életteliségét, a jó értelemben vett tisztító tűz melegét lényegíti magába.
Gyökérzete nem nyúlik mélyre, ami felszínességre, felületességre utal, a fát könnyen megdöntheti egy nagyobb széllökés.
A fa termése a vadalma, apró, zöld, fanyar ízű gyümölcs, ami étkezési szempontból nem vethető össze a háziasított almával.
Csak ezek az almácskák erősebbek, rothadás nélkül átvészelik a telet.
Az alma az egészség megjelenítője, de a tisztaság , a tudás és a megtisztulás jelképe is.
A fűzfa azoknak a szere, akik úgy vélik, hogy akkora megpróbáltatást, amit kaptak, nem érdemlik meg, helyzetüket igazságtalannak tartják, ezért panaszkodni kezdenek.
Magas, nyitott koronájú fa, melynek ágai földig hajolnak, keskeny, lándzsaalakú leveleinek a színe csillogó zöld, a fonákjuk viszont matt, szürkés olajzöld.
Gyors növekedésének köszönhetően az ember hamar a szolgálatába állította, a kereskedelmi célzattal ültetett példányokat rendszeresen metszették, csonkolták, kiaknázva a fa határtalan életerejét.
De vajon hogy érzi magát ettől a fűzfa? Talán neheztel, sértődötten, zokon veszi nehéz sorsát? Nos, inkább minduntalan olyan lendülettel nő ki újra, hogy joggal tekinthetjük az élni akarás, az életigenlés példaképének.
Ha letörünk egy hajtást, és azt ledugjuk a földbe, meggyökerezik, és növésnek indul, ennyire fogékony az élet lehetőségeire.
A fűzfa magjai, mintha csak finom gyapotcsomók lennének, úgy szárnyalnak tömegével a szélben, ellentétben a fa gyökerével, mely a mélybe nyúlva szorosan kötődni igyekszik a fizikai valósághoz.
A magok ráadásul csak akkor fakadnak meg, ha kellően nedves talajra hullanak, akkor azonban szinte azonnal legyökereznek.
A fűzfa állapotú ember mogorva, duzzogó, gyászos hangulatot terjeszt maga körül.
Szent meggyőződése, hogy az ő imái sosem találnak meghallgatásra, erőfeszítései nem járnak sikerrel.
Még akkor sem ismeri el, hogy boldog, ha éppen örömét leli valamiben.
A szilfa azoknak való, akiken néha erőt vesz a levertség, és úgy érzik, hogy vállalt feladatuk annyira nehéz, hogy emberi erővel képtelenek véghezvinni.
A szilfa vaskos, sudár, előkelő, magas törzsű fa. A főágak is felfelé nyúlnak, miközben rengeteg, kisebb vékonyabb gally gubancolódik össze köztük sűrű összevisszaságban. A függőleges terjeszkedése önállóságra, elszántságra utal, a szilfa embert erősen motiválja a célja.
Ez a fa is csak sarjadzással képes szaporodni, sőt magról egyáltalán nem terem. Ez az embernél úgy jelentkezik, hogy egyáltalán nem látja a jövőt.
A vörösfenyő azoknak segít, akik úgy érzik, sose lesznek sikeresek.
A vörösfenyő a legbarátságtalanabb, legegészségtelenebb környezetben is életképes marad.
Viszonylag gyorsan és egyenesen nő, nem ágazik el, gallyazásra nem szorul.
A magjai szárnyaltak, így a szél az anyanövénytől távolabbra repítheti őket. Ez a jellegzetesség a vörösfenyő állapotban levő egyén sodródó mivoltára utal.
A vörösfenyő alkatilag is a nebáncsvirág ellentettje, utóbbi világos, határozott geometriája az ilyen alkatú egyén magabiztosságát szimbolizálja, addig előbbi vékonyka, kókadt ágai mint rosszul bekötött kábelek , csüngenek a föld felé, e3zzel az öntudatosság hiányáról árulkodnak.
A vörösfenyő úttörő faj, olyan peremvidékeken nő, ahol az időjárás fagyos, a talaj nedves, tápanyagszegény.
A levelei gyorsan lebomlanak, ezáltal a legjobb harasztos, vagy mocsaras legelőt képezik. Mindez a fa eredményességét jelzi, amellyel egyúttal a föld javát is szolgálja.
A tanulság egyértelmű, ha a kudarca ítélt kilátásokon sikerül kellő eltökéltséggel felülkerekedni, akkor a tudatos földi élet fejlődését siker koronázza.
Azoknak az embereknek, akik elszántság és erő hiányában visszahúzódnak, gyertyánt kell szedniük.
A közönséges gyertyán lombhullató keményfa, alig észrevehető, de ha virágba borul, akkor gyönyörű.
A törzse sima, kérge fakó, de függőlegesen ezüstös csíkok futnak rajta, mintha mindenütt fény reszketne , mintha elektromos áram keringene a fában.
Ahogy a hirtelen virágba boruló fa elszántságról és tetterőről tanúskodik, az ember is azonnal magasabb energiafokozatba kapcsol, újra aktivizálja magát.
Vadrózsára annak van szüksége, aki látszólag ok nélkül érdektelenné, lemondóvá vált a világ eseményei iránt. aki harc nélkül megadja magát.
A vadrózsa energikusan felfelé, függőleges irányban kezd hajtani, és csak azután hajlik vissza a föld felé, ha nem talál támaszt magának.
A tüskék fiatalon fényesen ragyognak, hússzínűek, kapaszkodóként szolgálnak, stabilitást kölcsönözve a bokornak.
Ez azért is fontos, mert különben a hosszú szárakat a szél könnyedén szétcibálná.
Amikor az ember lemondóvá válik a világ eseményei iránt, akkor valóban úgy sodródik, ahogyan a szél fúj, tartását , céltudatosságát elveszítve kiszolgáltatja magát mások kénye-kedvének.
A tüskék elég nagyok, igen hegyesek és szúrósak. Aki óvatlanul közelít a csipkebokorhoz, az biztosan nem ússza meg karcolások nélkül, még a vére is kiserken.
A tüskék kegyelemdöfést adnak a közönynek és az akaratgyengeségnek.
Az egyszerű ötszirmú virágok a Bach virágok közül a legnagyobbak. Közepük tele van aranysárga porzókkal, mintha erőteljes csillagrobbanás zajlott volna le a belsejükben.
A szirmok laposan, tányérformára szétterülnek, mintha minden fényt el akarnának nyelni. A vadrózsa minden irányban forgatja virágfejeit, ezért az eszenciában erőteljesen érvényesül az életteli cselekvés, a fizikai aktivitás/ hiszen a szer ezek hiányát segít megszüntetni.
A szelídgesztenyére akkor van szükség, amikor az ember úgy érzi, hogy szenvedései elviselhetetlené váltak.
Ez a fa a legcsodálatosabb és leghatalmasabb fák közé tartozik.
Egyenes törzsével és spirálisan csavarodó ágaival még télen is óriásienergiát áraszt.
Csúcsukon látványosan virítanak a krémfehér, vagy sárga porzók: mint tűzcsóvák, amit egy, az űrbe kilőtt rakéta húz maga után.
A megporzás után szúrós tövisekkel teli gömbbé duzzadnak.
A hegyes tüskék nem a fa védelmét szolgálják, hanem a stimuláció, a serkentés jeleként foghatjuk fel őket.
A gesztenyék könnyen kicsíráznak, a fa a tönkről is képes újból kihajtani, akkor nyilvánvalóan láthatjuk, micsoda életerő szunnyad a fában.
A szőlő a szigorú kritikus embereknek való, akik mindent a maguk módján akarnak csinálni.
A vadon élő szőlő fiatalon 30-40 m hosszúra nyúlik, s öregkorára akár a száz méteres hosszt is eléri.
A szőlőtermesztéshez határozott keretek közé kell szorítani a növényt, nevelni kell, felfuttatni, metszeni, kötözni.
A szőlőskert gondozása állandó munkával jár, rendszeres metszésekkel kell közbeavatkozni, korlátozni a természetes növekedést.
A háziasított szőlő magról nem szaporodik, dugványozással, vagy oltványozással örökíthető tovább.
A szőlő művelését szemlélve az az érzésünk támad, hogy állandóan megsértjük a szőlőt és a termőföldjét is.
Ha beleképzeljük magunkat a szőlő helyzetébe, ugyanezt érzi a szőlő érzelmi állapotban lévő ember: irányítani szeretne, akaratát másokra kényszeríteni, dominálni-, pontosan azt, mint a szőlőnövényként elszenved az ember keze alatt.
A szőlő virágai szirom nélküliek, ami az érzelmekkel szembeni fogékonyság hiányára utal.
A szőlő állapotú ember nem empatikus, nem érdeklik mások érzései.
Az olajfa a kimerültség, az állandó fáradtság szere.
A vad olajfák kis növésűek, véznák, termésük szegényes. A nemesítést magról szaporítva nem lehet megoldani, hanem a kiválasztott fajtát át kell oltani egy már meglévő törzsre.
Az olajfatehát oltványként kezdi meg az életciklusát egy fiatal törzsön, mégpedig úgy, hogy a kiválasztott fa egy friss hajtását, az úgynevezett oltóágat beültetik a gyökértörzs kérge alá.
Az olajfa állapotú személyek sápadtak, kimerültek. Sokkal többről van szó, mint puszta fáradtságról, ez a teljes és végleges kifulladás állapota.
Egyes betegek bőre nagyon száraz, vagy akár ráncos is lehet, pontosan olyan, mint az elaggott olajfa kérge.
Az olajfa a nyílt domboldalakon nő, ahol egész nyáron ki van téve a tűző napnak.
Az olajfák hajdan igába hajtották koronás fejüket, a mezőgazdák rabszolgáivá lettek, és sorsuk a hosszú évszázadok alatt mit sem változott.
Beilleszkedtek egy olyan rendszerbe, ahol a természet egyensúlyi állapota nem számít, csakis az, hogy mennyi mindent lehet kinyerni a földből.
Az olajfák ennek ellenére máig adnak, zokszó nélkül viselik terhüket.
Ez az eszencia kinyitja a kaput a mentális energia és a fizikai valóság között. Olyan helyzetbe hozza az energiát, ahol a vágyak és álmok ki tudnak kristályosodni, és fizikai testet tudnak ölteni.
Az agrimonia vagyis apróbojtorján eszencia segít lecsendesíteni és összpontosítani a szívcsakra energiáját, hogy a szenvedő mihamarabb egy nyugodt és kiegyensúlyozott érzelmi állapotba kerülhessen. Az egyensúlyvesztés abból is adódhat, hogy túl nyitott a szívcsakra, és ezáltal az ember sérülékenyebbé válik.
Ilyenkor nem vagyunk elég biztosak vágyainkban, ezért nem bízunk saját ítélőképességünkben sem, s nem harcolunk elképzeléseinkért.
A feszültség akkor szűnik meg, ha nyitott szívcsakránk energiáját arra használjuk, hogy megerősítjük saját ítéleteinkbe vetett bizalmunkat, és örömtelivé, derűssé és boldoggá válunk.
Ilyenkor nincs többé szükség arra, hogy mesterségesen jó pofát vágjunk mindenhez.
A Rozsnok eszencia újra összekapcsol minket a harmadik szem-csakránkkal, ami lehetővé teszi, hogy tisztán lássunk , és megérzéseinket az előttünk álló útra hangoljuk.
A napfonatcsakra kicsíráztatja ötleteinket, és formát ad életünk nagy terveihez.
Ez a képesség jól tükröződik abban, ahogy a rozsnokmag magába foglalja az egész növény növekedési tervét.
Egy másik analógiával élve, olyan ez, mint amikor a köd felszáll, és a távolban megjelennek előttünk a hegyek hófödte csúcsai, céljaink megtestesítői.
Az eszencia segít kapcsolatot létesíteni a torokcsakra energiájával. Ez lehetővé teszi, hogy megszüntessük azt az energetikai torzulást, amely megakadályozza a megértést, és a tapasztalatokból való tanulást.
Ennek segítségével lényünk egy mélyebb szintjén érthetjük meg, hogy mit is kell megtanulnunk az életben.
A változás lehetővé teszi a tanulást, a fejlődést, a növekedést, és az új életfeladatok felé való haladást.
A Tárnics eszencia eloszlatja a ködöt, ami eltakarja a napfonatcsakra napenergiáját.
A melankólia oka, hogy elveszítjük kapcsolatunkat a felsőbb energiákkal, amelyek hitet adnának a nehézségekkel való szembeszálláshoz.
Az eszencia ezt a kapcsolatot segít helyreállítani, vagyis a bizodalmat, hogy minden lehetséges, ha eléggé hiszünk benne.
A felsőbb énünkhöz való kapcsolódás életre kelti bennünk a bizalmat, hogy ha látszólag nehézségekbe ütközünk is, a folyamat egésze nem áll meg.
Nem adjuk be a derekunkat a sikertelenség gondolatának, egy magasabb szándék által vezérelve visszük ügyünket sikerre, és bízunk abban, hogy minden a javunkra fog szolgálni.
A Sülzanót rikító sárga virágai a napfonatcsakra tüzét táplálják, hogy a szenvedő el tudjon jutni arra a pontra, ahol meg tud szabadulni melankóliájától.
Ezután kellő lelkesedéssel néznek szembe a világgal, és el tudnak bánni az akadályokkal, amit az élet eléjük gördít.
Az eszencia összekapcsolja a napfonatcsakra tüzét a szívcsakra vágyaival, így újra kigyúlhat a láng a szívünkben.
Hangafű, mely növény egyenesen az univerzális energiaforrásból táplálkozik, és onnan meríti erejét.
Az élet minden nehézségével meg tudunk birkózni, ha erőnket az univerzális energiaforrásból merítjük.
Ha képesek vagyunk szeretetet és inspirációt meríteni az isteni erőforrásból, akkor a nehézségek egy csapásra szertefoszlanak.
Ez az eszencia segít felerősíteni belső kapcsolatunkat az isteni minőséggel. Békét, szeretetet és nyugalmat hoz felszínre minden körülmények között.
Ez az érzés válik energiánk és erőnk forrásává a nehéz időkben.
A Magyal eszencia meglágyítja és megenyhíti szívünk túlzott tüskésségét, és lehetővé teszi, hogy a pozitív energiák ismét szabadon áramoljanak, és kitisztítsák a szívcsakrában horgonyzó negatív érzelmeket.
Ez fizikai szinten az arcvonások meglágyulásában és kisimulásában nyilvánul meg, barátaink azt mondják, hogy megfiatalodtunk.
Úgy érezzük, hogy egy nagy kő esett le a szívünkről, ahogy a szívből jövő érzéseink egyre pozitívabbak lesznek.
Járásunk könnyedebb lesz, újra nyíltszívűnek és örömtelinek érezzük magunkat.
A Nebáncsvirág segít táplálni belső nyugalmunkat és a bizalom érzését. Képesek leszünk elfogadni, hogy minden létező együttműködésben áll egymással, de mindenki a maga tempójában halad, és nincs szükség sürgetésre, erőlködésre.
Türelemmel sokkal többet és hatékonyabban érünk el, mint dühödt kapkodással.
A Vadrepce eszencia segít a depresszív állapot okának felismerésében. Csak akkor szabadulhatunk meg " démonainktól" , ha azonosítani tudjuk őket és szembeszállunk velük.
Egyes esetekben az eszencia szedése időszakosan még több traumát hozhat a felszínre, ahogy a belső blokkok sorra feloldódnak.
Ha a blokkoldás sikeresen megtörténik, " démonaink" örök álomra szenderülnek, és újra meglátjuk a számunkra kijelölt igaz utat.
A bizalom érzése hat át mindent, elmulasztva a depresszív érzéseket.
A tölgyfa lelkületűek éppen a sülzanót ellentétei, ők soha nem adják fel.
A sors ellen vívott küzdelem számukra az igazi problémát elfedő álcaként szolgál, mivel nem akarnak szembenézni a valósággal, ezért azt elnyomják magukban.
A kitartás, mint fő jellemző a tölgyfák hosszú életével magyarázható.
A fa élete a makktermésű magból fakad. Körülbelül háromszáz év hosszúságú, átlagos életciklusa alatt egyetlen tölgy akár huszonötmillió makkot terem, igaz alig egy maroknyiból nő újabb faóriás.
A tölgy másik jellegzetessége az alkalmazkodóképesség.
A tölgy lelkületű emberek hozzászoktak ahhoz, hogy az élet tele van nehézségekkel, tehát úgy dolgoznak tovább, mintha mi sem történt volna.
A tölgyfa esetében ezt olyan parazitákkal való együttélésben láthatjuk viszont, mint amilyenek pl a gubacsdarazsak.
A gubacsdarazsak összetett életciklusának különböző szakaszai a fa meghatározott részeihez kapcsolódnak.
A közismert " tölgyalmák " például akkor keletkeznek, amikor a darazsak a levelek rügyeibe rakják le petéiket.
A kikelt nőstények aztán learaszolnak a földre, megfúrják a fiatal gyökereket, belepetéznek, így a darazsak egy második generációja is kifejlődik.
Az élősködő ízeltlábúak egyes egyedei a leveleket , míg mások a hím virágokat is megszúrhatják, utóbbi esetben a barkákon formálódnak úgynevezett " ribizligubacsaik" .
A tölgyfa pedig mindezt tűri...